Építészet, ami visszanéz ránk – a homlokzat, mint a ház arca
A Baumit Év Homlokzata pályázat idén is számos izgalmas, kreatív és technikailag kiemelkedő pályaművet vonultatott fel. A zsűri számára nem volt könnyű a döntés. Dr. Tari Gábor, PhD, egyetemi docens, a zsűri tagja osztja meg gondolatait az idei év trendjeiről, a fiatal generáció merészségéről, a nemzetközi inspirációkról. Az interjú betekintést nyújt a zsűrizés izgalmas, többlépcsős folyamatába, és abba, hogyan választják ki a szakemberek az év legkiemelkedőbb épületeit. Szóba kerül az is, hogy a hazai építészetben milyen törekvések vannak a magyar karakter megtalálására, hogyan kísérleteznek a fiatal tervezők bátrabban a formákkal, anyagokkal és színekkel.
Milyen szempontok alapján választja ki a zsűri az Év Homlokzata díjazottjait?
Ez nagyon érdekes dolog, mert a pszichológia szerint az emberi agy pillanatok alatt dönt szimpátiáról vagy ellenszenvről – és utólag akár órákig lehetne elemezni, mi is váltotta ki ezt az érzést. A vizuális benyomásokra különösen igaz ez: az ember azonnal érzi, hogy valami „igen” vagy „nem”. Kicsit olyan ez, mint egy első találkozás – ott is rögtön eldől, megfog-e bennünket valaki, vagy sem.
Egy gyakorlott szakembernél persze ez az „ösztönös döntés” már rengeteg háttértudással párosul. A fejünkben ott van a sokféle minőségi szempont, a funkcióhoz illő arányrendszer, az anyaghasználat, a kompozíció – és mindez szinte azonnal összeáll egy benyomássá. Egy épületnél például az első másodpercekben látszik, hogy a forma és a funkció mennyire vannak összhangban: ha egy családi házról van szó, az megfelel-e annak a természetes elvárásnak, amit egy otthonnal kapcsolatban érzünk, vagy van benne valami disszonancia, ami „lehangolja” a zsűrit.
Hasonló, mint amikor autót választ az ember. Először mindenki a külsőt nézi: tetszik-e, magáénak tudná-e érezni, kifejezi-e az ő személyiségét? Csak ezután jönnek a racionális szempontok – fogyasztás, teljesítmény, csomagtartó mérete stb. Ha az autó formája eleve nem szimpatikus, hiába tökéletes műszakilag, nem fogjuk megszeretni. Ugyanez igaz a homlokzatokra is: első pillantásra látjuk, hogy egy pályamunka izgalmasabb, harmonikusabb, figyelemre méltóbb, mint a többi.
Természetesen mindezt a zsűri tagjai szakmai érvek mentén is alátámasztják – órákig tudnánk beszélni arról, miért jó vagy éppen miért problémás egy épület aránya, megjelenése, karaktere. A döntés pillanata mégis nagyon gyorsan megszületik: néhány másodperc alatt érezzük, hogy az adott homlokzat működik – vagy valami miatt nem.
Ön személy szerint mit tart a legfontosabb értékelési szempontnak egy homlokzat esetében?
Én képzőművészként kerültem bele ebbe az egész építészeti világba, a BME Rajzi Tanszékén a kezdeti időktől festőművészek is tanították 50-50%-ban az építész hallgatókat, ez ma is igaz, de kisebb arányban. Nekem ez a munka mutatta meg, hogy a rajz nem csak a valóság leképzéséről, vagy a perspektíva szabályairól szól. A szín, a forma, a felület, a formálás, az arány, a kompozíciós műveletek, a térélmény variációi – mind az építészeti és a képi gondolkodás részei együtt. Ilyen szempontból szerencsére igen sokat változott a tanításunk.
Nagy élmény volt számomra, amikor először dolgoztam panelépületen, olyan volt, mintha a város testébe kerültem volna művészként. Egyszer csak ott volt előttem egy akár 30 méteres felület – egy vászon, csak éppen betonból. És azt mondtam magamban: én geometrikus festő vagyok, és a festményem most ott áll a városban. A ház fala lett a képtér, az arány, a ritmus, a harmónia, amit addig vásznon kerestem.
Én így látom az építészetet is: képként, képként és szoborként egyszerre, mert egy épület is képzőművészeti alkotás, ha úgy tekintünk rá. Lehet egy ház arca kifejező, harmonikus, vagy éppen bamba, üres tekintetű. Ez rajtunk múlik – azon, hogy a formát, az anyagot, a felületet hogyan értjük és érezzük.
Azt tanítom a hallgatóimnak is, hogy a forma nem másodlagos, nem a funkció maradéka, hanem önálló jelentéstartalma van. Ugyanúgy, mint egy jó festménynek vagy szobornak, egy épület is lehet jó kompozíció, jó kép – vagy éppen nem az. Én ezt a képi látásmódot próbálom átadni, mert hiszem, hogy ettől lesz egy ház élő, emberi és szerethető.
Érzékelhető-e generációváltás a tervezői gondolkodásban – például a fiatalabb építészek másképp közelítenek a homlokzathoz?
A fiatalabb generáció sokkal bátrabb. A generációváltás egyértelműen látható a tervezői gondolkodásban – a fiatalabb építészek merészebbek, nyitottabbak a nemzetközi trendekre, és sokkal szabadabban kísérleteznek. Az idősebbek ezzel szemben gyakran óvatosabbak, sőt, sokszor még mindig ragaszkodnak bizonyos hagyományokhoz, amelyek ma már nem is feltétlenül léteznek.
Régen az építészetet még egyfajta „kanonikus” rend jellemezte, ami a klasszikus hagyományokból táplálkozott – ez a modernitás korában fokozatosan eltűnt. Ma már a formavilág teljesen felszabadult: a konstruktivizmustól az organikus, csepp- vagy hullámformákig minden megjelenhet. A nevesebb és mérvadó építészeti platformokon akár barlang-szerűen domborodó, teljesen organikus, hullámzó homlokzatokat is találunk, nincs már olyan forma, amibe az építészetnek tilos lenne belefolynia.
Én szoktam mutatni a hallgatóknak olyan épületet is, amelynek egyik oldala olyan, mintha lepattintott kőfelület lenne, a másik három pedig sima, homogén, de az előbbit óriási 3D-s nyomtatóval formálták meg. Tehát ma már valóban mindent meg lehet csinálni az építészetben – a kérdés mindig az, hogy van-e rá szándék és pénz.
A legnagyobb költségek ma már sokszor éppen ezekhez a különleges megoldásokhoz kapcsolódnak, így a beruházások során gyakran vissza kell fogni az eredeti terveket. Jó példa erre a Dagály strand megújulása, ahol a tervező egy sokkal gazdagabb, játékosabb formavilágot álmodott meg, de a költségcsökkentések és hatósági egyeztetések miatt végül leegyszerűsödött a megvalósítás. Sajnos ez sokszor így történik – de bízom benne, hogy egyre több forrás jut majd a különleges, egyedi megoldásokra is, és nem kell mindig „lefésülni” a legjobb terveket.
Hogyan illeszkednek a magyar pályamunkák a nemzetközi trendekhez?
Ha a magyar pályázatok nemzetközi mezőnybe illeszkedését nézem, azt kell mondjam: sokszor inkább különállók. A magyar mesterekben erős a tradíció iránti tisztelet, sokan még mindig a népi építészet motívumaihoz nyúlnak vissza, de ebben a kontextusban jó értelemben. Megkérdőjelezhetetlen az a vágy, hogy legyen magyar karaktere a házainknak!
Csak jó lenne, ha minél többször látnánk olyan kortárs magyar épületet, amelyben a nemzetközi modern forma mögött is megjelenne a hagyomány, vagy fordítva – ahogy ezt már említettem.
A skandináv, a mediterrán vagy akár a mexikói modern építészetben is ott van az adott táj szelleme és a hagyomány teljesen természetes módon. Nagyon jó példa erre Cino Zucchi velencei épülete, amin semmi különös sincs, minimalista, de mégis azonnal érezzük, hogy hol vagyunk. És törjük a fejünket, hogy miért is lehet ez.
Önnek van személyes kedvence, ami a homlokzatokat illeti?
Nekem a kedvenc irányom mindig is a minimalizmus volt – el vagyok kötelezve mellette. Azt gondolom, hogy a legnagyobb művészet az, ha valaki a legkevesebbel tudja a legtöbbet elmondani. A posztmodern stílus keverése, az irónia, a sokféle formai utalás hemzsegése, a radikális eklektika, tőlem idegen. Én szeretem, ha egy épület tiszta, fegyelmezett, átgondolt.
De a minimalizmusnak nem kell egyenlőnek lennie a sematizmussal. A minimalista épület lehet színes is. Ez egy örök félreértés: sokan azt hiszik, hogy a minimalista építészet csak fehér, szürke vagy fekete lehet. Pedig nem így van. Én hiszek abban, hogy a minimalizmus lehet regionális és színes egyszerre.
Gondoljunk például a mexikói minimalizmusra, Luis Barragánra vagy tanítványa, Ricardo Legorreta épületeire: mediterrán hangulatú, cserépszínű falak, erős fények, gyönyörű, meleg árnyalatok – és mégis teljesen letisztult, fegyelmezett formák. Ugyanezt mi is meg tudnánk csinálni magyar színekkel. Nem mexikói tónusokkal, hanem a magyar táj, az Alföld, a Dunántúl, a tégla, a föld, a nap és földszínek finom árnyalataival.
Ebben a munkában szerencsés vagyok, mert a színdinamika a szakterületem. A mesterem, Nemcsics Antal professzor világszerte ismert volt, és az ő szellemi örökségét viszem tovább immár húsz éve. Ő alkotta meg a Coloroid Színrendszert, ami a magyar színszabvány, amely a további, hazai színdinamikai kutatás alapja. Mi ezt ma már szoftverrel és színmérő műszerrel folytatjuk – minden színt matematikailag lehet rögzíteni, mérni, elemezni. Most például az aranymetszés, a zenei hangnemek, hangszerek és a polikróm színek kapcsolata az egyik legizgalmasabb kutatási területem.
Nemcsak az arányokban, színfelületek méreteiben, hanem a színharmóniák elemei számában és telítettségük mértékében is létezhet „arany arány”. Ezek nagyon izgalmas összefüggések, amiket az építészetben is használni lehet. Mostanában például az új, nagyon finom szürkés árnyalatok világa jön elő, amik éppen csak enyhén kékesek, lilásak, sárgásak, vörösesek, vagy narancsos tónusúak. Ezek a színek nyugalmat árasztanak, rendkívül elegánsak, és jól illenének a mai épületekhez. De ettől még lehetnek magyarosak és kísérleti modernek is – csak finoman, visszafogottan.
Szóval én abban bízom, hogy eljön az idő, amikor a modern magyar építészet egyszerre lesz minimalista, színes és tradícióból táplálkozó. Ennek már látjuk a jeleit itt a pályázati anyagokban is.